Kedveseim,

Mint talán már tudjátok, október elsején, azaz tegnapelőtt megjelent az Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) című regényem. Ez a jó hír. A rossz hír az, hogy kábé tíz napon belül a visszajelzésekből pontosan lemérhetem majd, hogy milyennek találják az olvasók. Tartok ettől picit. Tartok a lepornózástól is. De mit tegyek? E könyvhöz szervesen hozzátartoznak az erotikus jelenetek.
A következő két hónapban nyakamba veszem az országot, és huszonegy estet tartok, szolgálva a könyvet. Nem tudom pontosan, mennyiben járulnak ezek hozzá ahhoz, hogy a regény eljusson a megfelelő kezekbe, de a kocka már el van vetve. Néha arra gondolok, hogy egy könyvet meg kéne jelentetnem mindenféle estek és reklámok nélkül, hogy egyszer kiderüljön, ezek az eszközök mennyit érnek.
Abban egészen biztos vagyok, hogy a legjobb hírverése minden könyvnek az, ha az első száz olvasónak tetszik. Ők elmondják öt-tíz barátjuknak. Ha azoknak is tetszik, s elmondják öt-tíz barátjuknak – egyenesben van a szöveg sorsa.
Most is ebben reménykedem.
Adom az interjúkat, egyiket a másik után. Igyekszem nem mondani túl nagy hülyeséget. Akkor sem, ha a kérdezők ezt az elvet nem mindig követik. De én nem nekik válaszolok, rajtuk keresztül is a lehetséges olvasóknak próbálok üzeneteket küldeni.
Az úgynevezett szakma véleménye már kevésbé érdekel. (Persze, érdekel, csak kevésbé, mint az olvasóké.) Ilyenkor erősen arra gondolok, hogy nem szerethet mindenki. Hajtogatom az ősi igazságot: Akit mindenki szeret, azt voltaképpen senki.
A legtöbb, ami velem történhet, az, ha tudok valamit adni az olvasóknak. Valami vigasztalás- vagy biztatásfélét. Mert ha igen, akkor egyúttal magamnak is. Ez a regényírás titkos célja és értelme. (Ugyanez megkapható a naplóírástól is, azt hiszem.)
Mellékelek egy plakátot, mellyel az Alexandra vállalat népszerűsíti a könyvem. És egy interjút, mellyel a bookline. Maradok hívetek: