Éva, kedves Éva (Élet és Irodalom, 2003. július 28.)

Megosztás

Kedves Éva, arra kértek engemet, hogy búcsúztassalak el, de azt nem mondták, kitől, mitől, miért, s én nem is tudom, hogyan vehetnék tőled búcsút ilyen hirtelen. Okát sem találom. Akik szerettek, úgyis megőrzik mindazt, amit tőled kaptak, a többiek meg ilyen órán aligha számítanak. Zavartan kezdem nyomogatni a billentyűket, s az jár a fejemben, hogy e sorokat illene régimódi (nem elektromos) írógépen lekopogni, elővehetném a Consult (made in Czechoslovakia) a padlásról, ami persze egy lapon sem említhető a te Mercedeseddel, neked ugyanis írógépből jutott ez a márka, nem autóból, tőled amúgy is távol áll (még nehezen megy a múlt idő) a huszadik század majdnem minden technikai vívmánya. Kedves Éva, itt forgatom a számban a hírt, amelyet a kiadód vezetője adott tudtomra távbeszélőn (azért sem rajongtál), oly nyersen és egyszerűen hangzott, hogy az éjjel meghaltál. Kedves Éva, ne haragudj, hogy ügyetlen stiliszta módjára ismételgetem a neved, gondolom, a korrektúrából te kihúznád, de jólesik belekapaszkodnom, hiszen amíg elhiszem, hogy beszélhetek hozzád, addig nekrológra talán mégsincs szükségünk. Próbálom elképzelni, mit szólnál, ha tudnád, rám esett a választás, meglehet, gondoltál is erre az utolsó hónapokban, sokat foglalkoztál a kis- és nagybetűs halállal, te magad mondtad, szeretnéd már, ha kínjaidnak végük szakadna. Nem értettük, hogyan adhatod föl te, aki annyira imád élni, olyan kivételes élvezettel tudtál enni, inni, aludni, legalábbis a régi szép vagy szebb időkben, amikor még egészséges voltál. Betegségedből nem csináltál sem titkot, sem legendát, emelt fővel fogadtad, s csak legutolsó heteidben fakadtál ki, ismételgetve, hogy ami veled megesett, több a soknál. Tűrte Éva, ameddig tűrhette. Ahogyan elmesélted, átélhettük, miként válik munkadarabbá a beteg ember a magyar egészségügy bugyraiban, miként veszítjük el méltóságunkat és önbecsülésünket, amikor a nevünket sem jegyzik meg, híres írónő ide vagy oda, ketteskék és hármaskák leszünk a kiszolgáltatottság e mélypontján. Nem lehet ezt jól csinálni, vélted, s kacagtál hozzá, ahogyan mindig is tetted, ha nehezen bírtad a magad vagy mások fájdalmát. Kedves Éva, írok rólad, de gyötör a lelkifurdalás, miért éppen most írok rólad, amikor már nem biztos, hogy olvashatod (ez a lehetőség persze világnézetfüggő). Miért nem próbáltam-akartam elmondani rólad mindazt a szépet és jót, amit tudtam és tudok, amíg még nem volt semmi baj. Amíg fölmehetett az ember a Bajza utcába, kőhajításnyira a Magyar Írók Szövetsége székházától, vagy ellátogathatott a Duna menti nyaralódba (utóbbi lehetőséggel sosem éltem, pedig hívtál többször). Amíg előadtad az irodalmi körökből származó pletykákat, s meghallgattad, amit mi meséltünk e tárgykörben neked - szeretted a pletyizést. Igaz, írhattam volna rólad már többször és többfelé, de - tudod, milyen az ember - beértem azzal, ha élőszóban mondom el neked. Pedig biztosan jólesett volna, ha valamelyik könyvedet nyomtatásban dicsérem, erről lemaradtunk, hiszen e bús alkalommal úgysem hinnél nekem. Otthonosan mozogtál az emberi lélek útvesztőiben. Persze, én sem most jöttem a hathúszassal, sejtettem, mennyire bánt, hogy az említett (és úgynevezett) irodalmi körök kevéssé méltányolnak, most bezzeg mindenki szeretni fog, jósoltad. Igazad van. De mit tegyünk? Lehetséges, hogy a dicsőség olyasvalami, amiből kell, hogy jusson egy nagy adag az elhantolás utánra. Az utókor hosszabb távon rendre igazságot szolgáltat, tenéked magyarázzam? De inkább arról essék most szó: van-e élet a halál után, kedves Éva? Erről immár többet tudhatsz, mint én, valaha beszélgettünk róla, akkor úgy vélted, okosabb, ha nem számítunk ilyesmire. Lehet, hogy okosabb, ám egyszersmind nehezebben elviselhető. Csöndesen reménykedem, hátha tévedtünk. Annyi bizonyos, hogy a klisék egy része sokat ér, hiszen csak az a gondolat kopik klisévé, amit annyira igaznak érzünk, hogy agyonismételgetjük. Például azt, hogy akit sokan szeretnek, az nem halhat meg, mert bennünk él tovább. Fintorogsz vagy sem, kedves Éva, éppen eleget hagytál magadból bennünk, s most nem csak a könyveidre célzok, melyeken kétszer nőttem föl, másodszor, amikor már a lányomnak olvastam föl őket. Bennem a személyed is megmarad, érzem, nagyon sokáig, kérlek, ne legyintgess, ne vessed ellen, hogy nekrológban ezt illik állítani, mert bár lehet, hogy ebben is igazad van, én egész életemben idegenkedtem a nekrológtól. Azt hiszem, valójában még sosem írtam ilyesmit, pedig vesztettem el több hozzám nagyon közel állót a kortárs magyar irodalomból, s ha már az illem említődött, talán illett volna nyomtatásban gyászolnom őket, például Gáll Istvánt vagy Mándy Ivánt, de Ladányi Mihályt és Örkény Istvánt is. Valahogyan nem vitt rá a lélek, immár magam sem értem az okát. Túl szemérmes voltam. Gyakran túl szemérmesek vagyunk, igaz, Éva? Most, túl az ötvenen, természetesnek veszem s megtiszteltetésnek érzem, hogy a kiadód és a családod engem kért erre. Beletaláltak, érezlek, hanghordozásod utánozhatnám, ha akarnám, az s és sz betűid lelkes susogását éppúgy, mint a mondandódba szúrt angolszász idiómákat, melyeket hangulatfestő elemnek szántál. Hallom a papucsod neszezését a szőnyegeken, ránézésre kortársaid lehettek, a porszívód azonban mindig gondos munkát végzett rajtuk. Látom apró tárgyaidat a könyvespolcon és az asztalon, talán helyesebb, ha nem festem le őket, mindazt, amit közreadandónak ítéltél, úgyis megírtad már róluk. Célszerű, ha egy író személyiségét a saját szövegeiből állítja össze az olvasó, ha kell vagy lehet, segítségül hívhatja az interjúkat, amelyekben ő maga beszél. Nem visz rá a lélek, hogy meleg hangulatú környezetedről bármit ideidézzek, hadd maradjon ez azoké, akiket te személyesen engedtél a legbelső körödbe. Amikor már a magasságos kultúraügyi minisztérium is értesült sajnálatos hogylétedről, házhoz szállították neked a Kossuth-díjat, a küldöttséget a miniszter vezette, mesélted, milyen nagy örömöt szereztek. Ám azért nem hagytál kétséget afelől, hogy tudod, amit tudsz. Most bezzeg adják, mert gyanítják, már nem sokáig vehetsz át kitüntetéseket. Nem válaszoltam, persze, eltaláltad. Ha akarnálak sem csaphatnálak be, kedves Éva, általában a vesénkbe láttál. De én sosem akarnálak becsapni. Őszinték voltunk egymáshoz, amióta megismerhettelek, későbben sokkal a kelleténél, meglepetés-vendégként vitt föl hozzád valaki, akit mind a ketten szeretünk-becsülünk. Örültünk egymásnak, s úgy diskuráltunk, mintha egymástól hosszabb időre elszakított rokonok volnánk. Éva, kedves Éva, most egy darabig újra egymástól elszakított rokonok lehetünk csak, de tudod jól, a kellően erős emberi érzelmeknek nem árt sem a tér távolsága, sem az idő vasfoga. Sejtem, jó társaságba keveredsz te, vonzod az olyat. Ha egy kis szerencséd van (és miért ne volna?), szövetkezhetsz megint Réberrel, a rajzolóval, kit szellemi sziámi ikrednek tituláltál. Átölelhet a férfiú is, akinek a nevén híressé váltál. Találkozhatsz elvesztett barátaiddal. S ha létezik az a nagy Úr, kihez oly sokan fohászkodnak e sárgolyón (mindegy, miként s mely nyelven szólítják), ő biztosan nyájasan fogad, s a jobbjára ültet. Mert a jók ottan kapnak helyet, kedves Éva, akármilyen világnézetet vallottak idelenn. Hogyha pedig mindez így leszen, már nem is kell annyira sírnunk, hiszen rendet találsz odafönn, legalább olyan alapos rendet, mint amilyet idelenn raktál és hagytál magad körül. Mi mást mondhatnék még most, kedves Éva? Boldog volnék, ha mindazzal, amit leírtam, örömöt szerezhetnék neked, még egyszer utoljára, Éva, Janikovszky anyuka, tisztelt kollega, szerkesztő asszony, Janika, írónő, kedves Éva.

 

47. évfolyam, 29. szám

.