A Szabó-bableves (Élet és Irodalom, 2007. november 30.)

Megosztás

Azért a fene egye meg. Közhelyek folynának a papírra, hogyha hagynám. Csupa közhely. A haláleset már csak ilyen, ugye, kedves Magda. Megbeszéltük.

A lapzárta alakulása folytán volt módom elolvasni, mit írtak a mélyen tisztelt kollégák abból az alkalomból, hogy egy bizonyos délutánon kiesett a könyv a kezedből. Egyúttal a toll is kiesett a kezedből, ahogyan mondani szokták, ez is közhely, író éjjel-nappal a tollát fogja. Közkeletű tévedés, hogy írónak a tolla fontosabb volna, mint a szeme, amellyel lát és olvas.

Azért a fene egye meg, egye meg a fene. Hosszabb ideje nem láttalak. A részletekről nem szeretnék beszámolni, magánügy. Mert arról is híradást kaptam a megjelent nekrológokban, hogy mindenki ismert, mindenkinek vannak Szabó Magda-élményei, mindenki becsült, szeretett, mindenki tudta, te vagy a legnagyobb. (Simply the Best.) Különös pálfordulat ez. Halott író jó író (a halott néger mintájára). Olvasom, milyen óriási író voltál, halhatatlanságod vitathatatlan tény. Ez örvendetes, nyilván örülsz, ha valaki elmeséli neked odafönt. Lehet, hogy nem szükséges, hallod. Látod.

Érdemes ezért meghalni? Nem, kedves Magda, nem érdemes.

Annyi bizonyos, hogy ha már meg kell - így érdemes. Nem a kieső könyvre utalok, hanem arra, hogy akkor szerencsés elmúlni, amikor már aligha fölfelé vezet az út. Amikor a betegségek még viszonylag keveset gyötörtek. Amikor a lélek, a tudat és az érzelmi ügyosztály még nagyjából ép. Amikor még életben vannak szeretteink közül némelyek, s akad, ki szívből sírva eltemet. (Nem a minisztériumra, a debreceni önkormányzatra vagy a Szépírók Társaságára gondolok.)

Az utóbbi években azért sokan elmentek körülötted. A sors különös szeszélye folytán életemben először Janikovszky Éváról, legkedvesebb barátnődről írtam abból az alkalomból, hogy már nem olvashatta, amit róla összehordtam, a helyzet által feszélyezve. Sokakról nem írtam effélét, fölkérések ellenére. Arra, hogy tőled nyilvánosan elbúcsúzzam, magam ajánlkoztam. Te érted ezt? Én nem. Csak érzem, hogy ezt kell tennem. Márpedig az érzés fontosabb, mint az értés. Mindkettő fontosabb, mint bármi, amit e világ kínálhat: pénz, hírnév, kényelem, siker. Ezt te nagyon jól tudtad, ehhez alakítottad életstílusodat. Én, sajnos, nem mindig.

Egyszer olyasmit mondtál a feleségemnek (szintén zenész), hogy a férfiak borzalmasak, ha baj éri őket, például levágja a kritika a könyvüket, azonnal négykézlábra állnak, nincs más, nekünk, nőknek kell tartanunk bennük a lelket. Ami azt illeti, tartottad is Szobotkában, aki megmaradt annak. Nyilvánosan és baráti körben is hirdetted, kettőtök közül ő a nagyobb író, kár, hogy ezt a kritikusok nem tudják. Házastársi nagyvonalúság? Vagy elfogultság? Vagy komolyan gondoltad? Talán igen. Halála után egész könyvet írtál róla. Ha most találkoztok, és tudtára adod, biztosan boldoggá teszed. Az se volna utolsó, ha fölvinnél neki egy példányt. Gondolom, erről szó sincs, hiszen még a Magyar Tudományt is itthagytad. Különben se volnál olyan bornírt, hogy a magad könyveit olvasgasd. Ha valamit, gondolom, a Bibliát vinnéd, azt sem magyarul.

Amikor a férjed meghalt, garzonlakását - a te otthonoddal egy házban - pontosan úgy hagytad, ahogyan ő. Az íróasztalon ott maradt a toll - golyós, ha jól emlékszem -, nem úgy, ahogyan kiesett a kezéből, hanem ahogyan lerakta, mielőtt (talán) kórházba került. Vajon a te tollad és írógéped most hol lehet? Befűztél-e tiszta papírt? Fölteszem, Géza tágas házában van, ahová egy ideje kiköltöztél pasaréti zugodból. Pest-környék. Sok kutya. Cicák. Madarak. Géza biztosan gondját viseli majd a lakásodnak, Szobotkáéval együtt. Sejtem, ez tetszik neked. Lehet, hogy a végrendeletedbe is beleírtad.

Midőn e sorokat írom, támadt egy kis kavarodás a temetésed körül. Géza szerint úgy kívántad, hogy földi maradványaidat a hamvasztás után osszák ketté, ötven-ötven százalékos arányban. A fele kerüljön a Farkasréti temetőbe, Szobotka mellé. A másik fele Debrecenbe, a papád és a mamád nyughelyébe. Poétikus ötlet. A nemzet nagy írója megosztja önmagát szülővárosa és az évtizedek óta otthonául szolgáló metropolis, valamint a fölmenői és a választott párja között. Így a budapesti és a debreceni hivataloknak is szervezniök kell végső utadat. Híveid dönthetnek, itt vagy ott róják le végső tiszteletüket, Hallottam olyan tervről is, hogy a Művészetek Palotájában ravataloznának föl.

A Népszabadság mai száma azt írja, a korábbi hírekkel ellentétben mégis Debrecenben hantolnak el, december elsején. Csaplár Vilmos fölkért, mondanék néhány szót a sírodnál a Szépírók Társasága nevében, amelynek ő az elnöke. Hát... természetesen. Ámbár ez igen pontatlan. Lehet-e az természetes, hogy egy ember, aki az átlagos kollegiálisnál valamennyivel közelebbi kapcsolatban állott egy másik emberrel, utóbbiról meghatott bekezdéseket rebegjen, míg előbbi egy díszes faládában fekszik, kihűlve, de az alkalomra öltöztetve és fésülve, avagy - mint esetünkben - a nagy hőfokú kemencében elégett, s az erre a célra rendszeresített, marokba férő, hengeres alumíniumtokban... (mi volna a kellő szó?) ...porlódik. Ha ez természetes, akkor az egész élet természetellenes. Fordítva tehát. E tárgyban ismét föltörnének a közhelyek, mint a gejzír. Ez az élet rendje, bla-bla-bla. Lassacskán mind elmegyünk. Satöbbi. Félórán belül kiderült, hogy a minisztérium szerint lesz budapesti temetés (is?), tizedikén. Fájdalom, aznap este érkezem haza Párizsból, aligha lemondható irodalmi rendezvényről. Vagy, fütyülve szervezőkre, közreműködőkre, frankokra, kiadóra, lemondjam kíméletlenül? Kedves Magda, csak egy szavadba kerül. Küldj báminő jelet, s cselekszem. Még van néhány napunk. Ha nem jelentkezel, úgy veszem, beéred azzal, hogy gondolok rád. Temetőben szónokolni amúgy is a legnehezebb publikus föladatok egyike, úgy emlékszem, ritkán vállaltál ilyesmit. Én még soha. Neked jóval több efféle alkalmat kínált a kilencven év, mint nekem az ötvenhét.

Eddig.

Magda, kedves Magda, milyen volt, amikor nemzedéked legnagyobbjai szép sorban megelőztek az állami temetések sorában? Hogyan érezted magad, amikor egyedül hagytak azok, akikkel indultál. Akikkel rivalizálhattál. Akik a fegyvertársaidnak számítottak. Akiket szerettél. Hogyan vészelted át, hogy voltaképpen túlélted az egész generációdat Dérytől Örkényig, Illyés Gyulától Faludyig. És hogyan viselted el azokat az éveket, amikor az állami irodalomirányítás bojkottált? Majd azokat, amikor a posztmodern irányzat félresöpörte a realistákat, téged régimódinak, történeteidet múlt (XIX.) századinak ítélték az értékosztó körök vezérei. Annyi tudható a hivatalos életrajzodból is, hogy te nem álltál négykézlábra, hanem tanítottál, és persze, írtál. Gyerekregényeket, ha mást nem lehetett. Melyeknek bábája Janikovszky Éva volt, Éva, kedves Éva.

Ám azután elolvadt a jég. Az Európa Könyvkiadó ajánlkozott, hogy helyettesítse a megszűnt Szépirodalmit. Ez meglepett, az Európa a világirodalomra szakosodott. Észre kellett volna vennem, hogy erről van szó, téged már nemes egyszerűséggel a világirodalomba sorolnak. Újrakiadások, életműsorozat, s minden, amit egy kiadó a szerzőjéért megtehet. Eközben, ha már világirodalom, rohamosan sokasodtak a fordítások. A legrangosabb díjak itthon. Egészen a Corvin-láncig. Annak a Horthy-korszakbéli elődjét Déry Tibor egyik regényalakja, a nemzetközi hírű professzor - nebbich - a vécéláncon tartotta. Hogy Magda, kedves Magda mire akasztotta, nem tudom. Azt igen, hogy a Prima Primissima üveglovával a rideg marhatartás szabályai szerint járt el, idegesen kerülgette: Itt áll az a dög nagy ló, alig lehet bemenni tőle a lakásba!

Ezt igyekszem jól megjegyezni. A díjak abban a percben elvesztik értéküket, amint az ölünkbe hullanak. Még az új autók is jobban tartják, pedig amint a tulajdonos kihajt velük a telepről, húsz százalékkal érnek kevesebbet. Következésképp hülyeség rájuk vágyakozni. Magda csöndes félmosollyal vette tudomásul a híreket, amelyek egyre komolyabb hivatalos babérkoszorúk neki ítéléséről érkeztek. Egy kivétellel. A francia Fémina-díj, amelynek valódi súlyával a magyar irodalmi élet talán máig sincs tisztában, még őt is kizökkentette a flegmájából. Boldogan utazott ki, hogy átvegye. Féltucatnyi nyelven beszélt, így az adományozóknak tolmács nélkül köszönhette meg, hogy személyében egy kelet-európai írót jutalmaztak.

Szabó Magda azonban nem kelet-európai volt, hanem EURÓPAI, kultúrája és életműve alapján. Biztonsággal mozgott valamennyi földrészen, a hétköznapi valóságban éppúgy, mint az olvasói szívekben. Emlékszem, amikor a Szépírók valamelyik fesztiválján négyesben (ő, Géza és a jogokat képviselő ügyvédnő) azt latolgattuk, hogy egy bizonyos kínai könyv vajon melyik Szabó-regényt tartalmazza. Kínaiul nem tudott. Mérget vennék rá, hogy ott, ahol most tartózkodik, elegendő idő lesz, s előbb-utóbb belevág, hogy megtanulja. Mindig csodálta a keleti kultúrát.

Beszéltem Gézával, így történetesen tudom, hogy voltaképp nem a könyv esett ki a kezedből, kedves Magda, bár az jobban fest a nekrológokban, hanem a folyóirat. Éppenséggel a Magyar Tudomány című. Tartozom egy vallomással, ritkán volt a kezemben a Magyar Tudomány című folyóirat. Legyek őszinte: soha. Nagyon szeretném tudni, mit olvastál a Magyar Tudományban, kedves Magda, Géza azonban erre nézvést nem szolgált fölvilágosítással.

Azt viszont elmesélte, hogy Jókai-bablevest ettél, mely kedvenc ételeid egyike. Lehet, hogy át fogjuk keresztelni Szabó-bablevesre. Ezúttal annyira ízlett, hogy repetát is kértél. Jóllaktál. Lepihentél. Tanulmányozni kezdted az említett sajtóterméket. Mely azután kicsúszott az ujjaid közül, amikor Géza szerint előbb álomba merültél. Majd halálba. (Bár ilyen vég jutna nekem! - mondta Géza. S mondom én is.) Lehet halálba merülni? A válasz világnézet-függő. Bizonyos hitrendszerek folyónak képzelik az utolsó utat jelen életből - valahová. Mások szerint röpülés következik, legalábbis a jóknak, fölfelé, kifehéredéssel, esetleg szárnynövesztéssel. A rosszaknak zuhanás, lángkín a kénköves tüzekben. Neked nyilvánvalóan az előbbi jut. Szállasz tehát. Próbálok ennél a képzetnél maradni.

Szabó Magdáról, Szabó Magdáért, Szabó Magdának

51. évfolyam, 48. szám

.