Nincs kinek

Megosztás

Legyen egy olyan törvény, hogy aki más gyűlöletével üzérkedik, azt minden további nélkül kigolyózzuk a klubból. Gyűjtsek aláírást? Á, inkább hallgassatok ide.

„Aki azt hiszi, hogy mentes az alaptalan gyűlölettől, annak benyalok!” – egyenes idézet 1978-ból, egy Carl nevű műfordítótól. Carl jugoszláv hontalanként tengette életét Párizsban, vele kegyetlen hazája nyelveiből fordított franciára. Állította, tudja, miről beszél, Jugoszláviában úgy élnek, mint egy nagy család, mindenki utál minden más nemzetiséget. Megfontolandó kijelentése egy regényről jut eszembe, mely túlnőtte a műfaj terjedelmi kereteit, amiként például a feledésbe merült Jean Christophe című, tíz kötetes mű, Romain Rolland (1866–1944) Nobel-díjat kapott érte. Úgy látszik, az örökkévalósághoz az is kevés. Ifjúkoromban mindenki olvasta, vagy legalább tudott róla: az egyik híres vastag francia regény. A másik A Thibault család volt, az ugyancsak Nobel-díjas Roger Martin du Gard (1881–1958) írta, azt is belepte már a por. A Háború és béke, az orosz vastag, mintha tartaná állásait, ámbár inkább hivatkozásként, mint olvasmányként. Tolsztoj gróf siegt, noha őt nem jutalmazta a stockholmi zsűri, annak ellenére, hogy nagyjából tíz évük volt rá.

Most itt van az Élet és Sors, magyarul (fordította Soproni András), a szerző neve Grosszman, Vaszilij Grossman. Regényfolyamát angolszász irodalmi körökben előszeretettel címkézik így: a huszadik századi Háború és béke. Pedig nincs béke. Háború és háború. A második világ- időszakában járunk, nagyjából a sztálingrádi csata környékén. A főbb szereplők száma százötvenhat – ebből tizenegy darab történelmi személy, ezeket a kötet végén található szereposztási fölsorolásban diszkrét csillag jelzi, Paulus Friedrich tábornagytól az orosz altábornagyokig. Sztálin a főbb szereplők közé be sem került, pedig többször felbukkan a szerteágazó cselekményben. A civilek a hátországban kínlódnak, a Szovjetunió ázsiai részében, menekültek, illetve evakuálták őket. További főbb helyszínek: orosz munkatábor, német koncentrációs láger, a gázkamrák felé vezető út, a Ljubjanka börtön, egy szovjet repülőszázad, a szovjet hadsereg hadiszállásai, a hat-per-egyes, nehezen védett ház a fronton, a kalpük sztyeppe és a német hadvezetés fészkei Sztálingrádnál. Rémületes tabló egy óriási országról, és a bődületes hadigépezetekről. Nem mertem összeszámolni a főbb halottakat, számuk többszöröse az élőkének.

„A regény egy hosszú irodalmi szöveg, amellyel valami baj van.” E megállapítás Randall Jarrell amerikai irodalmártól való. Hát, igen. A kortárs regénnyel két baj adódik. Vagy küzdelmes munka eljutni a végéig. Vagy semmiféle erőfeszítést nem igényel az olvasása, s ilyenkor épp ez a baj, nyomtalan felejtése percek, jobb esetben napok kérdése, így a rá szánt (rövid) idő nagyobb pocsékolás, mint a küzdelmes munkát igénylővel töltött. Az Élet és sors-ot nehéz letenni, de valljuk be, tartani sem könnyű. Súlyát kilón túlra saccolom. Oldalainak száma 1966. Ha a tördelő hat oldallal összébb nyomja, a keletkezés évszámát jelezné az utolsó pagina. Betiltották, évtizedekre. A szerző (†1964) nem érhette meg a kiadást.

Aki nem hátrál e hosszú szövegtől, megdöbben. És szégyenkezik. Túl kevés szót ejtünk az orosz (ukrán, tatár, belorusz stb.) emberek szenvedéseiről, mondjuk a zsidókéhoz képest. És akkor itt vannak még az orosz zsidók… A szovjet háborús emlékművek lebontása miatt ritka a tiltakozás. Eszünkbe juthatna, hány millió szovjet állampolgár halt meg azért, hogy a fasiszta haderőt kiszorítsák, nemcsak a saját területükről, jóformán egész Európából? A szövetségesek annyi halogatás után végül partra szálltak Normandiában. Túl vakmerő gondolat, hogy csupán azért tették, nehogy a szovjetek szabadítsák föl a mai EU teljes területét? Úgy lett volna rá esély, hogy ideiglenesen maradnak, s szovjet blokkhoz csatolódik Nyugat-Európa, ki tudja, meddig, Grosszman könyve igazságot szolgáltat. A névtelen szovjet katonáknak, meg az egész népcsaládnak, mely egyszerre viselte a háború nehézségeit és a sztálini önkényt, állati sorban élve. Az ellenség megszállta területről Kujbisevbe menekült sok kormányhivatal. Nemzedékem tud a büszke kujbisevi vízierőműről, de fogalma sincs, merre keresse a térképen. Távol Moszkvától. Az odaűzött asszony például hiába dolgozik hadiüzemben, nem kap letelepedési engedélyt. Egy német származású öreg néninél húzza meg magát, aki a békeidőkben nevelőnő volt náluk. Ha elmegy gyufáért a boltba, észre se veszi, hogy az egész havi kenyér- és húsjegyét levágják. Később német felmenői miatt elviszik. A többszörös társbérletben élő családok egy emberként föltételezik, hogy a befogadott asszony jelentette föl. A CCCP állampolgárai szívnak és szívatnak, miközben vívják a történelem legrémesebb háborúját.

Mi itt a Kárpát-medencében egy pici országban élünk. Megérthetnénk, hogy a történelem azonos az emberi szenvedés történetével, s fölhagyhatnánk mások utálatával, gyűlöletével. Az oroszokkal kapcsolatos súlyos tapasztalatainkat és előítéleteinket is ideje volna félretolni. Amit nekik köszönhetünk, ne tagadjuk. Amit ellenünk tettek, azt pedig helyezzük el a közös emlékezet múzeumában – oda való.
Carl, élsz még? Hallasz engem? Benyalni máig sincs kinek.

Hozzászólások  

#1 Joszib Viszárievics 2016-01-28 14:44
Na most szólj hozzá!!!