Évvége felé talányosabbakat álmodom, mint más időkben. Itt vannak mindjárt a pelyhes lovak. Eredetük egy gyerekkori elhallásban lelhető, annak idején úgy értettem a közismert dalocska első sorát: „Hull a pelyhes fehér ló.” Általában leragadtam itt, próbáltam elképzelni a pelyhes fehér lovakat. A „jöjj el kedves télapó”-t már nélkülem fújták az óvodista társak.

Amidőn ajándékot kellett készítenünk drága jó édesanyánknak és drága jó édesapánknak a fenyőfa alá, amit majd az ünnepi műsor végén adhatunk át, én lerajzoltam nekik a pelyhes lovakból négyet, amint hullanak szépen, girbegurba házak közé, hazánk szívében, Budapesten. Az óvónéni azt hitte, a télapó szánját húzó rénszarvasok akartak volna lenni, így hát kifogásolta a szarvak hiányát. Nem mertem szólni, hogy ezek pelyhes lovak. Azt sem értette, miért röpködnek összevissza, s hol hagyták a szánt télapóstul. Erre sem kapott választ tőlem.

Kábé tizenöt évvel később tudtam meg, hogy a télapó, mint olyan, oroszból fordítódott, s a Jézuska kikerülésére alkalmazta a szocialista szóhasználat. Harmincöttel később viszont azt hallottam Kanadában, hogy a Mikulás szánját nem rénszarvas (reindeer) húzza, hanem jávor- (moose). Mindez azonban a gyerekkorom és az álmaim szempontjából közömbös.

A hulló pelyhes lovak menetrendszerűen fölbukkannak téli éjszakáim halott sötétjében. De ez még a szelídebb agymozik egyike. A nagy karácsonyi zabálásokat követően vadabb s ágbogasabb vetítések kezdődnek a fejemben. Például.

Helyszín valamiféle temető, amelyben azonban nincsenek sírok, kripták, kolumbáriumok, csak nagy halmok, betemetett gödrök. Hét szorosan ültetett fenyőfa. Mintha a kertemből varázsolódtak volna ide. Megkerülöm. Mögöttük kismedencényi, frissen ásott mélyedés. Kevéssé földúlt gyászmenet ácsorog a szélén. A férfiak és nők kezében kartondoboz, zsák, csomag. Az újonnan érkezők is fölpakolva jönnek, számuk rohamosan nő. Csengettyű szól. Vagy lélekharang?

Soká kell várakoznunk, ami türelmetlenné tesz. Semmi kétségem, hogy a szentdélelőtt ez, december 24., újabban reggeli után tartják a karácsonyi ajándékozást, s utána rendezik ezt. Este országos utcabál, együtt ünnepel az ország. A hét fenyőfát szorgos kezek már földíszítették (ahogyan én szoktam), ám főleg papírgalacsinokkal, azaz gombóccá gyűrt lapokból, amelyekre előzőleg írtak vagy gépeltek valamit. Lelkifurdalok, mert se csomagot, se galacsint nem hoztam. Égés. Rémlik tavalyról, hogy az emberek a fölösleges tudásukat akasztják a fára, de mi lehet a pakkokban?

Plébános jellegű férfi lép a gödörnél fölállított mikrofonhoz: Drága egybegyűltek, évi rendes karácsonyi temetésünket szokásainknak megfelelően azzal kezdjük, forduljatok a szomszédotokhoz, ismerkedjetek össze! – ő maga az első sorból választ partnert.

Nekem egy selyemstólás asszonyka jut, vulkánfíber koffer fülét szorongatja. Nem értem a nevét. Ő sem az enyémet, de rám nevet. Közben a plébánatos dirigálására az emberek kezdik a gödörbe hajigálni a dobozokat, zsákokat, csomagokat, majd fennhangon azt kiáltják: ÉG VELED, TÖBBÉ MÁR NINCS SZÜKSÉGEM RÁD, NEM CIPELLEK TOVÁBB!

A selyemstólás nő bizalmasan a fülembe súgja, hogy ő a férje iránti gyűlöletét rakta a vulkánfíber bőröndbe. Kérdi, hogy én miért nem hoztam semmit. Csak... elfelejtettem. Ekkor már rájövök, hát persze, a kozmikus szeretet jegyében a szentdélelőttön megszabadulunk egy rossz tulajdonságunktól vagy rossz érzésünktől. A fölösleges tudás fája pedig lángra lobban, pontosan tizenegy órakor. Négy perc múlva.

A selyemstólás nő arcára régen elhunyt anyám fintora ül ki, oly esetekben vágta ezt a pofát, ha valami stiklimre derült fény, s ő a célszerű fejmosást követően segített túlsiklani az ügyön. Ez az asszony már külsőleg is hasonlított rá. Retiküljéből nejlonzacskót cibált elő, melyről a piros betűk félig-meddig lekoptak: SMART.

Köszöntem szépen. Félórába telhet, mire a gödörhöz jutok, addig kitalálom, mitől szabaduljak meg. A galacsin sürgősebb, mindjárt fagyújtás. Szerencsére nálam a jegyzetfüzetem, téphetek belőle lapot, s firkanthatok rá valamit, ami fölöslegesen terheli az agytekervényeimet. Jaj, nincs üres oldal! Mindet kiszaggattam. A maradék lapokat egy félkész novella tölti meg, zűrös betűkaravánjaim vonulnak valamennyi négyzetcentiméteren.

Hát... úgysincs kész! – tépek egy lapot elölről, onnan kevésbé hiányzik, novelláim kezdetét utóbb törölni szoktam. Gombóccá nyomom, s teljes erőből a fenyők irányába hajítom. A legjobbkor, a hét fa kisvártatva fehér izzású lángra lobban. Ekkor jut eszembe, hogy talán nem mindegy, hogy mi a tárgya annak a novellának, de most se időm, se türelmem nincs beleolvasni. Térjünk a következő feladatra. Rossz tulajdonság, avagy rossz érzés. Csomagolóanyagom ugye már van. Eszembe jut, hogy valaha, még az írógép-korszakban megesett, hogy papírrepülőket hajtogattam a saját gépelt szövegemből, valakinek a társaságában. Nem tudtuk, hogy ezt tesszük, a paksaméta – az elbeszélés egyetlen gépelete – tévedésből esett a papírkosárba. Kecsesen röpültek hat emeletet a repcsik.

Akkor tehát. Mit dobjak ki életem léghajójának ballasztjai közül? A türelmetlenségem? A sértődékenységem? A szorongásaimat? Nehéz a döntés. A türelmetlenség taszít új kihívások és kalandok felé. A sértődékenység az érzékenység árnyoldala. Szorongásaim pedig: állandó témaforrás. Míg ezen morfondírozom, közeledünk a gödörhöz. Sajnálattal vesszük észre, hogy megtelt, már egy bulldózer tolja a bedobált cuccokra a nedves földet. A selyemstólás nő visít: Neee! Én ezt már nem bírom hazavinni! – lóbálja a vulkánfíber bőröndöt. A fül nyikorog élesen.

Arra ébredek. Álombéli nőtársamat és magamat is azzal vigasztalom: nem baj, majd jövőre bedobjuk. Valamennyi felebarátom és olvasóm ugyanezzel biztathatom.